Azt hiszem, hogy 2002-ben a legjobb helyre esett a döntőbírák választása, amikor a tokaji történelmi borvidék megkapta a Világörökség kitüntető címet. Nem véletlenül, hiszen a nagyvilágban két olyan dolog van, amelyet Magyarországgal bármikor beazonosítanak: Puskás Öcsi és a tokaji. Persze nem (csak) ezért kapta a kiválasztást a térség, hanem azon egyedülálló természeti adottságai miatt, ami végül is egyedivé teszi Hegyalját - hadd idézzek az indoklásból - „amely a tájjal összeforrottságban élő ember sok évszázados kapcsolatrendszere, amely ma is tovább él”. Vagyis, az őshonos szőlő, a gazdag vulkáni örökség, az egyedi mikroklíma, az aszúsodást előidéző nemes penész, aztán az itt élők sajátos borkészítési eljárása és érlelése, azaz a természet és az ember együttes csodája miatt kaptuk a díjat. Ez a csoda pedig nem más, mint maga a tokaji aszú, a hely, a táj és az ember évezredes összetartozásának ma is élő tanúja.  Amiben benne rejlik a szőlőkultúránk, a földtörténeti örökség, a klíma a szőlőben és a pincében, a zempléni tölgy, ami a hordók anyagát adja, aztán a földalatti mennyország, ahogy szoktuk mondani, a történelmi pincék, az itt élők hagyománya, a szüreti szokások és hozzáteszem, az ünnepek. Történelmi lépés volt ez, Tokaj-hegyalja továbbfejlődésének egyik záloga. Mint [...]